A közelgő tél

A hím kopómedve miután az utolsó, párja által hagyott utolsó húscafatot is letépte a hóantilop lábszárcsontjáról megkívánja a benne lévő velőt. A bal mancsával leszorítja a földre a vastag csontot,  míg ráharap a másik végére, így levéve a terhet a rágóizmairól. Hangos roppanás hallatszik, ahogy a csont kettétörik és felsejlik a közepén vöröslő velő. .

Mielőtt hozzálátnál az olvasáshoz, indítsd el a fenti zenét.

Az olyan medve félék, mint jegesmedve vagy a barnamedve eltűnt az ember korának végén, de egy rokonukk a baribál nem csak túlélte, de alkalmazkodott a rohamosan változó körülményekhez. Ezek a medvék ahogy az otthonukat jelentő erdőségek zsugorodtak, táplálék után kutakodva megjelentek növekvő metropoliszok elővárosaiba és parkjaiban. A globális felmelegedés okozta kaotikus éghajlati viszonyok és az aztán következő jégmentes és jégkorszakok alatt a túlnyomórészt növényevő baribálok lassan áttértek húsevésre. Előbb dögevők, majd aktív vadászok lettek . Ehhez alkalmazkodva  a testük izmosabb, a lábaik hosszabbak lettek. Az első kopómedvék Észak-Amerika területén jelentek meg. Mikor kontinensek mozgásával Eurázsia északkeletnek mozdult, megemelve a Bering-tenger fenekét, létrehozva egy új, hegyekkel borított vidéket Új-Beringiát. A kopómedvék populációi átvándoroltakezen a Földhíd on  és elterjedtek Eurázsiába, és onnan Afrikába. Pár egyed itt maradt, és alkalmazkodott a sarki éghajlathoz. Méretük nagyobb lett, a bundájuk tömött és réteges. Ezek voltak a kései vacsoráját költő hím, és a közeli földhalom tetején pihenő, jól lakottan nyújtózkodó nőstény ősei. A jövendőbeli anyaállat már érzi a megtermékenyített petesejtek sürgetését, hogy minél többet egyen.

Két kilométernyire délre, a kopómedvék vackától.

A nőstény hóantilop mozgékony ajkával kitapogatott egy ízletes, kövér zuzmócsomót és letépte. Aztán odébb lép, hogy helyet adhasson az oda tolakodó társuknak. Rajtuk kívül szétszórva még húsz hóantilop nőstény legelészik a sekély földteknőbe. Farkukkal ide-oda csapkod, hogy védekeznek a moszkitók ellen. Ezen hatalmas állatok kihasználják a rövid, két hónapos nyarat, mikor az ehető növényeket nem takarja nehezen áthatolható hótakaró. Minden tápanyagra szükségük lesz, hogy vastag zsírréteget növesszenek , ami egyszerre fog tápanyagraktárként és a hideg elleni másodlagos védelmi vonalként szolgálni a közeledő kemény télen.

Ezek a tundra legnagyobb növényevői, bár méretük csak megközelíti a holocén idején itt élt pézsmatulkokat, és jelentősen eltörpülnek a még ősibb idők mammutjai és gyapjas orrszarvúi mellett. Őseik 30 millió évvel ezelőtt hosszú utat tettek meg afrikai őshazájukból. A holocén időszak kései szakaszában a helyiek, hogy ellensúlyozzák a szarvasmarhák okozta környezetpusztítást őshonos antilop fajták tenyésztésébe kezdtek. Így míg az afrikai szavanna más nagy növényevői kihaltak, addig az olyan antilopfélék, mint a jávorantilop vagy a gnú túlélték és az ember letűnte után karámjaikból kiszabadulva hatalmas csordáikkal újra benépesítették az afrikai szavannát. Azonban a még elterjedtebb szarvasmarhák voltak a domináns növényevők.  Ezen nagy termetű antilopok ideje lejárt, mikor a Földbe csapódó üstökös kisebb kihalási hullámot okozott a bolygón. Az antilopoknak csak pár, kisebb bozótlakó faja maradt fent.
Ahogy teltek az évmilliók, a Szomáliai félsziget leszakadt Afrikáról, és az így kialakult beltenger partvidékén nedves, monszunerdők jöttek létre. Ahogy az első patások ősei, ezek az apró termetű antilopok is ebben az élettérben nyertek menedéket. Az óriástermetű szarvasmarhák eltűnése után ezek az állatok lassan újra benépesítették a Szahara helyén lévő száraz szavannát, újra nagytermetű növényevőkké válva. Ahogy átvándoroltaka Földközi tenger helyén emelkedő hegyláncon át, lassan belakták az elterülő lombhullató erdőket, betöltve az akkora már kihalt szarvasfélék helyét.
Az eurázsiai antilopok ősei, ahogy egyre északibb területeket foglaltak el, úgy lettek nagyobbak. A bundájuk úgy lett tömöttebb és hosszabb a generációk alatt. A lábuk pedig rövidebb lett. Széles patái természetes hótalpakká váltak a köztük növő szőrzetnek hála. Így végül kialakult a hóantilop.
A csordát vezető hím épp egy csenevész bokorról szaggatja le az apró leveleket. Életének tizenegyedik nyara ez ez , és lassan a hatodik, amit a csordája élén tölt. A ragadozók számtalan támadása ellen megvédte már háremét, és több tucatnyi borjú örökíti tovább az ő génjeit. Persze mindig akadtak trónkövetelők. Nem egy fiatal, magányos bika jár a környéken , hogy egy vezérhímet párviadalban letaszítva a trónjáról elnyerje annak nőstényeit és a jogot a velük való párosodásra. Számtalan ilyen „szerencsevadászt” legyőzött párviadalban lantforma, roppant szarvainak és vastag koponyájának erejével.

A legutóbbi ilyen próbálkozó bukásáért nem ő volt a felelős. A fiatal bika már két napja járt a csorda körül, fejét felszegve harcra provokálva az öreg bikát. A hím, amely alig lépte át ivarérettségének határát annyira minden figyelmét riválisára és a párosodásra fordította, hogy nem vette észre a szikla mögül előlopakodó kopómedvét. A hím már nyarak óta járt a csorda után, el-elejtve egy fiatal nőstényt vagy a csorda vezetésére ácsingózó fiatal bikát, de mióta egy nőstény is csatlakozott hozzá, azóta sokkal többször tűnt fel a láthatáron. Ezen alkalommal a csordától távol köröző bikát teperte le, és miután végzett vele, vonszolta el a bokrok felé. A bikának a kopómedve azonban csak egy leküzdendő gond volt. Amíg a szél nem hozta el vértől fémes bűzét át a tundrán, addig erőt gyűjthettek a nagy vándorlásra, ami során szinte versenyt fognak futni az északról a telet a tundrára hozó viharokkal. A bika letép egy újabb levelet a bokorról, és magasra szegve a fejét elrágta. A szél idegen bikák pézsmaillatát hozta. A bika kihívóan felmordult, és letépett egy darabot a sziklán vastag rétegekben növő zuzmókból.

Két méternyire a hóantilopok fejének vonala alatt.

A nőstény hóantilop lehajtja fejét, hogy állkapcsával leszakíthasson egy nagyobb darabot a zöld szigetekként növő sás szárából. A következő pillanatban tekintete összeakad egy apró, tollas teremtményével. A madárka, nem retten meg a nálánál sokkal nagyobb növényevő látványától. Tudta, hogy ezek a szőrös behemótok csak a tundra talaján növő mohákra és zuzmókra jelentenek veszélyt, és már bolyhos csibe korában megtanulta elkerülni a komótosan mozgó hóantilopok patáit. Szapora léptekkel odébb egy másik fűcsomóhoz rohan . Horgas csőrének fogazott élével tőből levágja a növény szárát, és felrohan vele a földteknő oldalán. Egy másik társa türelmesen várakozik egy nőstény hóantilop hátsó lábánál, míg az egy nagy és meleg trágyakupacot ürített a földre. Egy tucatnyi szénafajd sereglik oda minden oldalról és csípnek ki apró darabokat a félig emésztett növényi leveleket és szárakat és iszkolnak velük. A szénafajdok elvesztették a repülés képességét, de ahogy a szárnyuk csökevényesedett, a hátsó lábai úgy erősödtek, hogy gyorsabbak legyenek.
A hóantilopokat nem zavarja, hogy a lábaik között csipogva rohangálnak ezek az apró madarak, ahogy azt se, hogy ha egy ügyetlenebb madárka szétlapul a patáik alatt. Az egyik szénafajd megtorpan egy szikla árnyékában, és lenyeli a csőrében tartott trágyadarabot. A benne található félig emésztett levelek és zuzmódarabok tápláló és ízletes ínyencfalatok a madarak számára.
Nem veszi észre a háta mögött lapuló ragadozót. A moharóka lábait széttárva, hasát és állkapcsát a talajhoz szorítva, piszkosbarna alapon sárga foltos bundájával a környezetébe beleolvadva les a zsákmányára. A szénafajd mozdul egyet, mire a moharóka előugrik. A szénafajd egy szökkenéssel kikerül , a moharóka állkapcsainak hatósugarából, amik így a semmin csattannak össze. A moharóka a földre esik, és a menekülő fajd után szalad. Azonban a szénafajd jobban bírja hála jól fejlett légzőrendszerének, ami bőven ellátja oxigénnel a madár jól fejlett izmait, amit repülő őseitől örökölt.
A moharóka egyre lassabban szalad, és kerülgeti a talajból kiálló kőoszlopokat, ahogy a fáradtság nehezebbé teszi a végtagjait. Lihegve adja fel a hajszát. A szénafajd megáll és menedéket keresve két szikla közé húzódva figyeli, hogy a húsára éhes ragadozó mikor tűnik fel. Hamarosan neki és a fajtársainak egy sokkal veszedelmesebb és nagyobb ellenség támadását kell átvészelnie. A hideg északi szél végigborzolja a tundra csenevész növényeit.

Két nappal később

Tundraantilopok csordája érkezik a vízzel teli mélyedéshez a szomjukat oltani. A fagyott talaj a nyári melegben felolvad, és a felszínre feljövő víz kisebb tavakat hoznak létre. Nem is sejtve, hogy a sziklák árnyékából ragadozók figyelik őket. Ordasnyestek hasalnak, piszkosbarna színűk elrejti őket a növényzetbe. A szél nem az antilopok felől fúj, így minden összejöhet a sikeres vadászathoz. A falkát vezető hím és nőstény lassan hátrál, míg a szélen lévő állatok jobbra és balra indulnak. A ragadozók karéjalakot vesznek fel, közrefogva a tundraantilopok csordáját. A vezérhím hamar meglátja a csorda szélén legelésző állatot. Bundája kopott, a bal szemén hályog szürkéllik. Bal hátsó lábára láthatóan sántít.

Halkan felmorran, mire az ordasnyestek rohamra indulnak. A tundraantilopok csordája pillanatok múlva szétfröccsen a szélrózsa minden irányába. Az ordasmenyétek, kiknek ősei az erdők, a síkságok és városok apró vadászai voltak az ember eltűnte után évmilliókkal a farkasok helyére léptek, az öregedő tundraantilopot a csordától, ráugranak, leteperik és egy jó irányzott harapással végeznek vele. Közben az utolsó tundraantilop is eltűnik a láthatáron.
Azonban a dráma folytatódik ott a tó partján. A ordasnyestek együtt morognak rá, apró füle hátrasimul, elővillantják fogsorukat és ugrásra készen a földhöz lapulnak, mikor a közeli sziklaszirt mögül két kopómedve tűnik fel. A hím és a nőstény egymás mellett haladva közelednek feléjük.
Az ordasnyestek harcra készen előrelépnek, hogy ha kell összecsapjanak a náluknál nagyobb ragadozóval. Az első ordasnyest előreront, de a hím kopómedve előreront és kivillantja a fogait. A bal mellső mancsával felé csap. A kopómedvék tartják a távolságot, mindketten tudják az ordasnyestek falkában veszedelmes ellenfelek, még egy ekkora ragadozónak is . A tapasztaltabb ordasnyestek pedig ösztönösen érzik, hogy két ilyen ragadozót csak nehezen, sok véráldozat árán tudnának legyűrni. A nőstény kopómedve méhében lévő megtermékenyített petesejt beágyazódásához a bőr alatti zsírréteg tápanyagraktáraihoz van szükség. Ha ez nem elég vastag, akkor az embriók nem indulnak fejlődésnek. Így a hím pedig nem tágít a párja mellől.
Tizenöt percen keresztül állnak, mikor is az ordasnyestek vezetője nem akarja tovább hergelni a két medvét. Egyenként sarkon fordulnak, és ott hagyják a tundraantilopot. A nőstény odalép és szemfogát a húsába mélyeszti.

2 héttel később...

A hóantilopok csordája lassú és komótos léptekkel ugyanezen vízálláshoz érkezik. Vastag nyelvükkel lassan lefetyelni kezdik annak vizét. A vezérbika csak pár kortyot ihatott a hűs vízből, mikor felemeli a fejét és felhorkan, mikor meglátja a túlsó parton feltűnő bikát. A fiatal hóantilop szarva még nem akkora, mint idősebb fajtársának, de attól még veszélyes ellenfél lehet. Az ifjú állat pár lépést tesz, hogy jobbról megkerülje a partot, de a vezérbika is előrelép, hogy megmutassa impozáns szarvát és méretét, és újra felbőg. A riválisa talapalatnyi sem mozdul a helyéről, a  szemeit nem veszi le a másik növényevőről. Jól meg kell választania a kihívás idejét és helyét. A hóantilopok viaskodása bár nem jár veszélyes sebekkel, de sok energiát elvész a hatalmas állatoktól. Azonban a dominancia bizonyításának, és a gének továbbadásának ösztöne ennél erősebb. És nem biztos, hogy túléli a közeledő, sarkvidéki telet. Északról a magával a hófellegeket hozó szél egy újabb áramlata suhan végig.

Öt kilométerre északra a vízállástól.

A kopómedve hím a dombon áll. Testét  egyre hidegebb szél hópelyhekkel ostorozza. A kopómedvék tömött bundája és a mostanra felhalmozott vastag zsírréteg megvédi őket a téltől. Ha a nőstény nem lenne vemhes, akkor könnyedén túlélhetik ezt a telet. A Nap, amely három hónapon keresztül fent volt, lassan lebukik a horizont mögött. Sugarai vörösre festik a gyülekező hófellegek alját. Másnapra a lehulló hó foltokba gyűlik. A hosszú alkonyatban a láthatáron a tundraantilopok csordája  vonulnak délre. Ösztöneiket követve indulnak el a délnyugaton emelkedő magas, vulkáni hegység bércei között megbújó szélvédett völgyekbe tartva. Az ezekben megbújó fenyőerdők menedéket és táplálékot nyújtanak a növényevőknek. A kopómedve mancsa alatt elharapott torkú tundraantilop már soha nem fog oda eljutni. A kopómedve a nőstényhez vonszolja a a zsákmányát, mire párját hozzálát a zsákmányhoz. Hamarosan a könnyen elejthető tundraantilopok elhagyják a hófödte síkságot, és a nehezebb prédát jelentó hóantilopok maradnak csak. 

Három kilométerre délre.

A hóantilopok a befagyott vízállás partján gyülekeznek. Háttal az északi hideg szélnek fordulva, vastag bundával fedett testüket egymásnak préselve igyekeznek védekezni a feltámadó hideg szél és az általa feltámasztott hóförgeteg ellen. A rövid nyár alatt felhalmozott zsírréteg a bőrük alatt második védelmi vonalként szolgál a téli hideg ellen, valamint tápanyagforrásként is szolgál. A nagyobb nőstények kívül foglalnak helyett, hogy megvédjék a fiatalabb, a borjúkorból alig kinőtt utódjaikat. Patáikkal a havat kaparják, hogy hozzájussanak az alatta megbújó növényektől.
A vezérhím nyugtalanul kerülgeti háremét, mikor felül megjelenik a vezérségre áhítozó hím. Hangos bőgéssel kihívást intéz az idős hím felé. Ha az figyelmen kívül hagyja a jelzéseit, akkor a trónkövetelőnek csatlakoznia kell egy fiatal hímekhez álló csordához, hogy túlélje a téli hideget és a ragadozók támadását. Azonban génjeinek továbbadásának ösztöne, nem hagyja nyugodni. Lassan lelépdel a hótól csúszós lejtőn, előredöntve a fejét megmutatja szarvait. A vezérhím felemeli bal mellső lábát és felbőg, ellenfele azonban csak közeledik. A bikának fogadnia kell a kihívást, hogy a megőrizze tekintélyét a nőstények előtt. Megállnak egymással szemben, és rohamra készen lehajtják fejüket. Izmaik megfeszülnek, hangosan szuszogva készülnek fel az erőpróbára. Egymásnak rontanak, széles homlokuk hangos csattanással ütközik össze. A fiatalabb bika megrázza a fejét, hogy leküzdje a szédültséget. Aztán újra leszegi a fejét, és a havat kaparva mellső lábaival és hangos bőgéssel újabb kihívást szegez az öregebb állat felé. Fejük újra egymásnak csapódik egy gyors roham után. A két bozontos óriás szétválik, és újra elfoglalják a helyüket. Az egyre mélyülő sarki éjszakában a dominanciáért harcoló két hím egy tucatszor csapja össze a fejüket és nekifeszülve igyekszik hátrébbtolni  riválisát. A harc azonban sok mindent kivesz belőlük. Az öregebbik hím hiába van már túl több ilyen harcon, de úgy fest számára eljött az utolsó. A feje pokolian fáj, a szemeivel homályosan látja az imbolygó világot. A fiatalabb, de gyorsabb hím erős rohamokkal teszi próbára a vezérhím egyre fogyó kitartását. Az idős hím hangosan felbőg, újabb körre hívva kihívóját. Rohamra indul, de a patái megcsúsznak a laposra taposott havon. Az állat elterül, és próbál feltápászkodni. A szeme előtt a hó tengerként hullámzik. A fiatal hím hangos, elnyújtott vonyítással adja a csorda tehenei számára, hogy új vezérbika van. Bár a következő tavaszig még várni kell a párosodással, de domináns hímként a túlélési esélyei a hideggel szemben megnőttek. A nőstények, érezve az új szagát helyet szorítanak maguk között, hogy védelmet nyerhessen a hideg, északi szél ellen. Az öreg bika lassan feltápászkodik, és egy pillantást se vetve eloldalog a hosszú, sarki éjszakában. A hópelyhek hullámai fehér csipkefüggönyként takarják el az idős hóantilop sötét szilluetjét, ahogy eloldalog lassan vesztes csatájának színhelyéről.

Két hónappal később…

Egy apró szénafajd dugja elő gömbölyedett fejét a hóba vájt üregből, és pillant körbe. A havazás, ami napokon át tartott már elállt, a hófellegek felszakadoztak, a szakadásukon kikandikálnak a csillagok és a Hold. Az égitest által visszavert napfény ezüstös derengésében a szénafajd hatalmas szemeivel sokkal jobban látja a havas tájat. Ahogy a távolban lassan vonuló  óriás hóantilop hímet is. A következő pillanatban mozgást szúr ki. Egy pillanatra mintha a hótakaró egy része kiemelkedne, a hófényben lassan kirajzolódik egy hosszú pofa és lompos farok alakja. A moharóka kiszúrta zsákmányát és lassan ügetve elindult felé. A szénafajd rövid szárnyának csapásaival próbálja betemetni a bejáratot, de a nála kétszer nagyobb, rövid lábú kutyaféle már tudja, hogy hol ásson. A madár gyorsan mérlegel, és lebukik a húsra éhező ragadozó elől.

Az utána ugrik. A moharóka hajlékony megnyúlt testének és rövid lábainak hála ügyesen halad végig a járatrendszeren. Hegyes orraival követi zsákmányának szaglenyomatait. A szénafajdok számtalan zsákutcába vezető mellékjáratot ástak ki csőrükkel és szárnyaikkal, hogy távol tartsák a központi költőkamrától a ragadozókat. A moharóka azonban  éhes, a szénafajd hím pedig megakarja védeni a fészket. Egy felfelé vezető járatba csalja a ragadozót… Azonban a tyúkfélék intelligenciája sokat fejlődött az évmilliók során, és így a csoportos életük is. A moharóka hallja a szénafajd halk csipogásait, de azok nem a félelmet fejezik ki, hanem hívó hang. A ragadozó nem számít arra, hogy a járat mellett több kisebb is halad végig. Nem érzi a falak mögött megálló, a csőrükkel és szárnyukkal a hónak nekieső madarak pézsmaillatát. A következő pillanatban a járat falai szinte kirobbannak, és apró tollas testek vetik magukat a rókára. A moharóka próbál harapni a támadói irányába, de a pofáját érő csípések és a szénafajdok szárnyainak csapkodása végül arra készteti, hogy lehajoljon és eliszkoljon a járatból. A szénafajdok miután kiüldözték a ragadozót, az egész napot arra szánják, hogy betemessék a járatot. A munkájuk azonban nem érhet véget. Két nap alatt mély járatokat ástak, egészen a fagyott földig, hogy felcsipkedjék az elszáradt füszállakat és mohákat a földről. Ezt a központi fészekbe viszik. Ez a félig kiásott üreg félig tele van szénaszálakkal, mohával és pehelytollal. Egy tucatnyi szénafajd nőstény kotlik itt a tojásokon. Egyszerre melegítik magukat saját testük melegével, és a rothadó növényi anyagból kiáradó hővel. A rövid nyár nem add elég időt a csibéknek a kifejlődésre, ezért a hosszú teleken ezekben a jól fűtött üregekben és járatokban kell majd kikelniük és felnőniük. A szénafajd, hogy túléljen megváltoztatja környezetét meleget teremtve magának.

A kopómedvék otthona... 

A nőstény és a hím lassan egy üreget ásnak a vastag hóban. A vadászatok mostanában sikeresek voltak, a hím így elég hússal eltudta látni a nőstényt. Azonban ez hamar a visszájára fordult, ugyanis ez lehetővé tette, hogy a megtermékenyített magzatok beágyazódjanak, de ez hamar megbosszulhatja magát. A párjának három élőlény helyett is enni kell.
Az első útja a vízállás felé vezet, ahol a rövid meleg időszak alatt gyakran jártak a tundraantilopok és nagytermetű rokonaik inni. Csupán egy hóval félig megtelt mélyedést talál. Zsákmány sehol… Beleszagol a levegőbe. Párjának minden erejére szüksége van, hogy világra hozhassa utódaikat, amik az ő génjeit is hordozzák. Azzal, hogy így összedolgoznak, növelik a sikeres vadászatok számát, és így sokkal több esélyük lett a túlélésre. Ez egy olyasfajta evolúciós előny lett, amely az amúgy is alkalmazkodóképes és intelligens medvéket még sikeresebb ragadozókká tette. Azonban a hímnek most egyedül, a párja nélkül kell boldogulnia. Hamar kiszagolja, hogy a hóantilop csorda északi irányba haladt . A bundás óriásokra fél óra múlva talál rá, ahogy a havat kaparva széles és vastag patáikkal táplálékot keresnek. Az egyik szélen legelésző nőstény felemeli a fejét, és megérezve a közelgő kopómedve szagát, felbőg. A csordán végigterjed a hívás. A növényevők sietős léptekkel körberendeződnek. Kívülre a nagy, idős egyedek állnak, fejüket leszegik és lantalakú szarvukat a prédára éhes medvére szegezik. A kopómedve megáll és jobbra fordul , szemét le nem véve a növényevők sorfaláról. A hóantilopok dühösen bőgve kaparják a havat, a hómedve pedig tudja, hogy ezek hamarosan mindent eltipró rohamra készülnek. Ha vele lenne a párja, akkor az egyikük magára vonná a hóantilop csorda figyelmét, míg a másik oldalba kapná az egyik szélen haladó antilopot. Ez akkor is kockázatos, hogy ha ketten vannak. Egyedül pedig egyszerűen lehetetlen és könnyedén a halálát okozná. Az új vezérbika felbőg, a nőstények pedig remegnek a kopómedve felé érzett félelemtől. Az azonban sarkon fordult, és elindul kelet felé. Ekkor megérzi a havon végigfutó nyomvonalat A trónját vesztett bika fejét leszegve tör előle. Ha nem talál egy hímekből álló kisebb csapatot, akkor a téli éhezés miatt feléli a bőre alatt húzódó zsírtartalékot, és heteken belül végezz vele a hideg. Ekkor egy hóval félig befedett fiatal hóantilop tetemére bukkan. A hóantilop nem teketóriázik, mellső patáival lerúgja a szerencsétlenül járt állat teteméről a havat, és beleharap. Erős, a tundra keményszárú növényeinek összerágásához alkalmazkodott fogaival jókora darabot tép ki annak combjából. Összerágja a kékre fagyott húst, és lenyeli. Bár a hóantilopok alapjába véve növényevők, de a zord teleken gyakran állati fehérjéből nyerik a tápanyagot. Igaz, a gyomruk korlátozottan képes megemészteni ezt a táplálékforrást. Az idős hím nem törődik azzal, hogy egy fajtársának húsát falja fel, ahogy trónfosztása is csak egy rossz emlék számára. A túlélésre koncentrál. Hogy megélje a tél végét, és ha eljön a tavasz, akkor kihívjon egy másik hímet. Még sok tavasz várhat rá, ha szerencséje van… A kelet felől fújó szél nem hozta a háta mögé lopakodó kopómedve szagát. A kopómedve hím lassan ügetve, ügyelve arra, hogy a hó ne roppanjon meg a lába alatt megérkezik a zsákmánya mögé. A bikának kétségbeesett bőgésre jut ideje, mikor a kopómedve tompa karmai belehasítanak a combjába és megérzi a hátába maró szemfogakat. Jobb oldalra fordul, és ezzel a földre viszi a zsákmányát. A következő pillanatba erős állkapcsával ráharap a torkával és ezzel eltöri a légcsövét… A hóantilop, amely hosszú éveken át vezette csordáját, és borjak tucatjainak örökítette át a génjeit, elvesztette utolsó küzdelmét. Halkan hörögve leheli ki a lelkét a hideg, sarki éjszakában. A kopómedve állkapcsával feltépi kimúlt zsákmányának hasát, és előbb ő eszik pár falatot a húsból. A hóantilop májával tér vissza a nőstény üregéhez, aki jóízűen fogyasztja el a vitaminokban gazdag falatot. A hím még egyszer felkeresi sikeres vadászatának helyszínét, és újabb darabot visz a hóantilop húsából. Aztán egy újabb falatért indul… Azonban a tetem körül hívatlan vendégek gyülekeznek, egy falkányi ordasmenyét. Már hozzáláttak a könnyen jött húsnak, mikor felfigyelnek a kopómedvére. Az lassan besétál közéjük, és felmordul.

Azonban azok nem engedik olyan gyorsan a húsraktárat. Acsarogva indulnak meg a nagyobb ragadozó felé. Az hirtelen előreugrik, és mancsának egy íves csapásával félrelöki az egyik menyétet, és rámordul a következőre. Egy másik oldalról ugrik a hímnek, és kapaszkodik bele a hím marjába. A kopómedve vastag bundája megvédi a komolyabb sérülésektől, de a fájdalmat így is érzi.
Ledobja magáról a belé akaszkodó ordasmenyétet, és azok újabb rohamra indulnak. A hím kopómedve megfutamodik a kiéhezett ragadozók elől. A kopómedve a fagyos síkságon vág át a barlanghoz, azonban másik utat választ. Lassan leheveredik az üreg elé és nem törődve a fájdalmával álomba szenderül. Az élőlények a természetben folyamatos harcot vívnak a túlélésért. Egy ragadozó számára minden egyes vadászat, egy olyan hatalmas növényevő számára, mint a hóantilop, minden dominanciáért folytatott harc egy csata. Ha el is vesztik, de ha élve kerülnek ki belőle, akkor tulajdonképpen győztek. Telnek a hónapok, és a hóantilop csontjai csupaszon hevernek a tundra mohával borított síkján, miután feljött újra a nap, és nyár lett. Az árnyékukban szénafajdok futkároznak táplálékot keresve a télen kikelt félig pihés csibéiket vezetve.
A hóantilop csordában az egyik tehén megellett. A szarvatlan, bozontos borjú már a születése után a lábára áll, és enni kezd. Az ifjú bika egy újabb gyermeke. A tundraantilopok csordái nem messze betöltik a látóhatárt, és bizalmatlan pillantásokat vetnek a közeli bokor árnyékában heverésző ordasmenyétekre. Azok azonban már jóllaktak. A vezérállat rámorog a közelben birkózó apró kölykökre, akik távolabb folytatják az egymással harci játékukat. A kopómedvék dombja üres… Semmi mozgás… A közeli buckák mögül ekkor bukkan elő a hím. A marján a sérülések, amiket télen szerzett már begyógyultak. A pofájában egy vörös húsdarabot tart. Felmordul, mire a domb mögül előlép a nőstény, a nyomában két apró, szőrös boccsal. Rövid lábaikkal próbálna lépést tartani az anyjukkal. Még semmi sem látszik abból a nagy és fürge vadászból, amivé két nyár múlva cseperednek.
Azonban megszülettek, és ha minden jól megy, ahogy a szüleik is, ők is túlélik a sarki telet, hála az evolúció által rájuk ruházott fegyvertárnak.

A képek Nemes Boglárka alkotásai. Az ordasnyuszt Lovas László tervezése.

Ha szeretnél a fagyos Észak után, a
trópusi délre utazni, akkor kattints
Folytatás-ra

Ha érdekelnek a bloggal kapcsolatos hírek és a spekulatív biológia témája, akkor lájkold a blog Facebook oldalát. Ha szeretnél a témát érdeklőkkel társalogni, akkor ajánlom a Primeval Online szerkesztőségével működtetett közös Discord szervert.