Az esőerdő császárai

Az apró növényevő patái alatt megreccsentek az elszáradt levelek. Az avartulok már hozzászokott ehhez a hanghoz, nem kapta fel rá a fejét, csak a fülei rebbentek meg. Nem érezte egy ragadozó szagát se. A póni nagyságú állatka ősei egykoron ezen vidék legnagyobb termetű növényevői közé tartoztak. Miután megszabadultak az emberiség által épített karámokból, egy időre a legnagyobb szárazföldi emlősök lettek ezen a bolygón. Azonban húszmillió évvel azelőtt, hogy ez a kis állat megszülethetett volna egy égből jött katasztrófa megtizedelte őket, helyet csinálva távoli rokonaik előtt.Az avartulok ősei kevés túlélők egyike volt, ami a mostoha évezredek egész sora alatt egyre kisebb és kisebb lettek. Az avartulok letép egy kemény, félkör alakú levelet és lassan elrágcsálja. Újra és újra beleszagol a levegőbe.

Orrával ragadozók után kutat, vagy a családja után, amitől elszakadt. Nőstény állat, eddigi rövid élete után két borjúnak is életet adott, amik egészséges felnőttekké váltak. Így az aprócska patás már tovább adta génjeit, amik segítették abban, hogy túlélje az esőerdő viszontagságait. Viszont hiába telt el harminc millió év az ember eltűnése óta, a vadon törvényei változatlanok maradtak. A vadon minden lakója préda. Az aloék merev levelei és az embernyi méretű páfrányok árnyékában egy ragadozó lapul. Színezetével beleolvad a lombok között átsütő napfény alkotta mintázatba. A szél pontosan a zsákmány felől fúj, így az eltévedt avartulok nem érzi a rá leselkedő vadállat szagát.

Pár másodperc alatt történik meg. A hím párduckopó előront a növények közül, és a földre viszi a nála kisebb patást. Hosszú, erőteljes állkapcsa összecsattan az őstulok e kései leszármazottjának nyakán, eltörve annak légcsövét. A nőstény megfullad a saját vérében, a hím pedig kitép egy darabot belőle és elrágcsálja. A petymegek voltak azon kevés túlélő fajok egyike, amely a megmaradt a délkelet ázsiai szigetvilág egykoron oly gazdag faunájából. Egy földtörténeti esemény első számú áldozatai voltak. A kontinens vándorlás folyamata során Ausztrália lassan északra nyomult, és az évmilliók alatt megemelte a szigettengert. A folyamat szemel láthatatlan volt, de magukat a következményeket megszenvedte az itteni flóra és fauna. A lassan megsemmisülő kőzetlemez anyaga feloldódott a köpenyben, mely magmaként tört fel vulkánokat hozva létre. Ezek kitöréseivel nagy mennyiségű gáz került a légkörbe. Savas esőket és aszályos időszakokat okozva a térségbe, ami rohamos erdőpusztulással járt. Az új kontinens felszínét az egykor volt szigetekből kialakult fennsíkok és mélyföldek szegélyezik. Ezekben a vulkáni működés időleges csökkenésével a szárazsághoz alkalmazkodott növények fatermetű leszármazottai pótolták az egykor volt erdőségeket. A kevés megmaradt túlélője az egykori esőerdőknek itt menedéket lelt.A párduckopó az ég felé emeli az orrát és beleszimatol a levegőbe. A fülei megrezzennek, ahogy egy kurta klaffogást hozz a szél. A pozsgafák között egy hatalmas, három méter magas árnyék tűnik fel. A fiatal hím mellső lábait a zsákmányára helyezi, és a közeledő óriási madárra morog, de azonnal az avartulok teteme mögé kuporodik. Egy Imperátorstrucc. Az állat felszegi hosszú nyakát és felfújja torkának laza bőrét, aztán egy újabb hangos klaffogás formájában kiereszti a levegőt. A párduckopónak azonban nincs mitől félnie. Bár az imperatorstrucc vaskos lábainak egy rúgása végezhetne vele, de az óriási, kifejlett futómadár nem lát benne fenyegetést. Helyette előrelép, és széles csőrével letép egy köteget az egyik fa lombjából. A párduckopó lassan bevonszolja az avartulok tetemét az árnyak közé, és hozzálát a táplálkozáshoz. Már mióta a nap vörös korongja feltűnt a horizont felett ez a hatalmas hím, fajának talán egyik legnagyobbja próbálja magához hívni a nőstényeket. Miután eleget legelt a pozsgafa kemény és lédús leveléből, újra erőre kapva folytatja tovább koncertjét. Az erdő fái közül nála kisebb, de még így is óriási termetű nőstény madarak lépnek elő. Négyen vannak, egy idős, tapasztalt nőstény halad elől, hozzá oldalról három, az ivarérettséget épp hogy elért imperátorstrucc csatlakozik. Fél körben felállva hallgatják a hím hívódalát, közben a begyük lüktet, ahogy halk, burrogó hangot adnak ki. Fél órája is tart a párzást megelőző szertartás, mikor a tisztástól délre, a távolból kurta klaffogást hozz a szél. Aztán egy újabbat, sokkal közelebbről. Egy másik hím érkezik a tisztásra. A fiatal állat teste erőtől duzzad, a szemei azonban lángolnak génjeinek továbbadásának vágyától. Peckesen lépdel, azon a területen, ahol a föld elég porhanyós és a környező bokrok elég sűrűek, hogy háremének tagjai lerakhassák tojásaikat. A két óriási termetű madár körözni kezd egymás körül. A fiatalabb kakas felszegi fejét és felfújja a nyakának lazán lógó bőrét és elnyújtott rikoltást hallat. Az idősebb előrébb lép és kihúzza magát, kihangsúlyozva méreteit. Fél órán keresztül csinálják ezt, mire az idős megáll és széttárja szárnyait, megmutatva a végükön meredező apró szárnykarmokat. Halkan búg, egy talpalatnyit nem mozdul az általa választott helyről, mutatva hogy készen áll arra, hogy harccal döntessék el a párosodás joga. A fiatal hím méretét meghazudtolva ront neki riválisának, széttárva szárnyait. Az öreg kakas azonban oldalra lép és csap egyet szárnyával. A szárnycsúcsán meredező karom végighasítja ellenfelének combját.

 A fiatal imperátor strucc megáll. Rajta múlik, hogy folytatja a harcot, vagy a további sérüléseket elkerülendő inkább elmegy onnan. Ezek a hímek közötti dominancia harcok sokszor nem állnak meg itt. Előfordul, hogy mikor egymásnak ugranak, a lábkarmaikat előreszegezve próbálják egymást megsebezni. Ezek a sérülések sokszor súlyosak, halálosak. A fiatal hím megrázza magát, és az ellenfelére sántít. A combját hasogatja a fájdalom, de nem súlyos. A lábát maga után húzva hagyja ott az öreg kakast, aki túl van egy újabb győztes harcon… Az megismétli a hívást, mire újabb két nőstény csatlakozik a tisztás szélén várakozó csődülethez. Estére mindegyikkel párosodik.

Ötven nappal később

A hím imperátor strucc lassan feláll a nőstényekkel közösen kikapart fészekgödörről, mikor az egyik tojás megmoccan alatta. Az utóbbi ötven napban a tojásokon kotlott, széles szárnytollait szétterpesztve, így melegítve azokat, egyszersmint megvédve azokat. Azonban az őrségének legelső, nyugodt szakasza véget ér. Óvatosan, hogy nehogy rátaposson a tojásaira a fészekgödör szélére lép, és meredten figyeli, ahogy az egyik tojás héja megreped, és egy nagyobb darab hullik le róla. Egy apró csőr, tojásfoggal a végén nyomódik ki rajta, amit aztán egy fiókának a gömbölyödött feje követ. Pár másodperccel később a frissen kikelt fiatal nőstény testvére is áttöri a kemény héjat, és hatalmas, fekete szemeivel vett egy pillantást a külvilágra. Egy negyed óra múlva két tucatnyi csirke nagyságú csibe szárítkózik a tisztáson. Egy új világot fedeznek fel, miközben csipkedik a közeli bokrok ágairól a bogyókat, és a leveleket. Az egyik fiatal hím megáll, felszegi fejét mikor mozgást vesz észre az avarban. Egy apró pajor mászik elő a talajból… A fióka lecsap, a csőrébe kapja a lárvát, és a fejét felemelve, lenyeli. Az apróság, amely egy napon akkora óriássá cseperedik, mint az apja, amely védelmező óriásként felügyeli utódainak minden léptét, érdeklődve ízlelgeti életének első zsákmányát.

 Az imperátorstrucc fiókák lassan szétszélednek, és nem eltávolodva a fészkelőhelytől eltűnnek a bokrok között. A testüket fedő piszkossárga alapon fekete foltok elrejtik őket az árnyak között. Nem sejtik, hogy ezernyi veszély leselkedik rájuk… Az avarba magát beásva az erdőség egyik gyors ragadozója lesi minden léptüket, már legalább azóta, hogy kikeltek a tojásból… Hasított szemeivel követi az egyik, tétova léptekkel haladó frissen kikelt állatot. Aztán a következő pillanatban támadásra lendül. Izmos, pikkelyekkel borított teste élő árnyékként pattan elő, minden irányba elszáradt leveleket szórva szét. Hosszú nyaka végén ülő megnyúlt állkapcsa a fióka felé lódulna. Azonban a következő pillanatba egy vastag láb csapódik elé. A rohamgyík megtorpan és újra visszazuhan négy lábra. Rásziszen az imperátor struccra, de a hím nem tágít, miközben a fiókája eltűnik a cserjésben, minél távolabb az életét veszélyeztető rohamgyíktól. A kakas előrelép, és fenyegetően a ragadozó felé rúg. A hatalmas hüllő megperdül, és a két hátsó lábán berohan az erdő árnyai közé… A fák között további, homályos alakok mozognak. A nőstények, amelyek az utóbbi 50 napban, miután lerakták tojásaikat és a kakasra bízták kiköltésüket és védelmüket folyamatosan legelésztek, és egy nagyobb részét a hárem fejének szánták. Innentől újabb feladatuk van. Az erdő ezen részének és az aljnövényzetben rejtőző fiókáik védelme öt hónapon át. Az év nagy részét általában az Új-Szunda belső részeit borító szavannákon töltik, az esős időszak után pedig előbb a kakasok, aztán a nőstények kelnek útra az esőerdőt és a fűves síkságot elválasztó, kisebb tisztásokkal megtört erdősáv felé. Kivétel nélkül itt keltek ki a tojásból, itt cseperedtek fel és így ide térnek vissza, hogy az ő utódjaik is itt kezdjék meg az életüket. Ezen madarak életük folyamán az erdő és a szavanna között vándorolnak. Az őseik azonban egy sokkal hosszabb vándorutat kellett megtenniük Afrika szavannáitól és sivatagjaitól, egészen az emberek európai struccfarmjaiig, ahol szarvasmarhák helyett tenyésztették őket. Az imperatorstrucc kakas, népes háreme és a fiókáik és a több ezernyi rokonuk azon bátor madarak leszármazottai, amik megszöktek ezekből a karámokból, és leszármazottaik évezredekkel az emberiség eltűnte után benépesítették Eurázsia sztyeppéit és végül eljutottak Új-Szunda földjére is, ahol hála a vulkáni talajon kialakult dús vegetációnak és a rivális nagytermetű növényevő emlősök hiányának hatalmas termetűre nőttek. Azonban a kakasnak és az anyaállatoknak is közösen ki kell venniük a részüket a következő nemzedék felnevelésében, mivel a környék ragadozói hamar ide gyűlnek a csibék jelentette könnyen elejthető prédákra. A hatalmas termetű madarak védelme annyira számottevő, hogy mások is igénybe veszik őket az utódjaik védelmébe őket. Az avartulok lassú és tétova léptekkel vág át a pozsgáslevelű cserjék között, előrenyújtja a nyakát és szájával leszakít egy levelet és lassan elrágcsálja. Csak egy apró pillanatra pillant fel a feléje tornyosuló imperator struc hatalmas tömegére. Pár perccel ezelőtt még az avarban lapult, mikor a rohamgyík a hatalmas ragadozó, ami annyi fajtársával végzett előugrott az elszáradt levelek közül. Azonban pár pillanattal azután, hogy a több tonnás tollas óriás elűzte a hatalmas gyíkot. Elnyújtott, halk bőgést hallatt. Az avarban lapuló többi állat feláll és lerázza magát. Hat- hét fős csorda, amely tehenekből áll, akik mellett nyúl méretű borjúk pislognak a levelek közül. A nőstény állatok alig pár lépést távolodnak el a fiataloktól és hozzálátnak a legelészéshez. Csak akkor térnek vissza, amikor eljön a szoptatás ideje.

A borjaik fűvel és levelekkel kibélelt üregekben kuporognak, amiket az anyjuk ásott ki. Csupán éjszaka bújnak elő, hogy kinyújtoztassák tagjaikat. A tulokfélék, amelyek az ember korának legelterjedtebb patásai, és a gazdáik eltűnése után a legnagyobb szárazföldi növényevőket adták mostanra, az Új-Szundai esőerdőkben az aljnövényzetben táplálékot kereső és fészeklakó emlősökké fejlődtek. A kisméret segítette őket, hogy túléljék a tömeges kihalási hullámot okozó éghajlati változásokat, és az Új-Szunda sziget létrejöttét kísérő vulkanizmus miatti aszályokat. És ez a kis termet segíti most őket a ragadozók elkerülésében, és az energia megspórolásában. A bika, mint sok más rokona megérezte az imperator struccok jellegzetes szagát és ösztönösen a fészek közelébe vezette a csordáját. A hatalmas madarak akaratlanul az ő csordáját is védik. Viszont az avartulok fizet is a védelemért. Nagy szemeivel és fejlett szaglásával azonnal kiszagolja azon ragadozókat, amik a bozósba rejtőzhetnek és akár egy akkora méretű madárfélére is veszélyesek lehetnek, mint egy imperator strucc. Ha kiszagolja őket, akkor csak egy elnyújtott röfögést hallat, és már menekül is, míg hatalmas védelmezőik fel nem veszik a harcot a betolakodóval. A bika folytatja a legelészést. Ez az együttélés több generációra nyúlik vissza, és szavatolta fajának fennmaradását. A kakas közben tesz egy lépést fatörzs vastagságú lábaival és hozzá lát a levelek lecsípkedéséhez. Az apró bika hirtelen jobbra ugrik, mikor valami mellette a földre hullik. Óvatosan odafordítja a fejét, mikor megérzi a bogyóból áradó édes illatot. Pillanatok alatt bekapja a lédús termést és lenyeli. Aztán egy újabb bogyócska hullik a talajra, majd egy következő. A pozsgások terméseinek illata egy helyre csalja az avartulkokat, akik azonnal hozzálátnak a váratlan desszertnek hatalmas, sétáló őrtornyokként feléjük magasodó társaiknak árnyékában.

A velük való társulásnak vannak más, kellemes előnyei is.

Két kilométernyire délre a tisztástól

Egy rohamgyík szökken elő az avarból és indul rohamra a közelében elhaladó fiatal avartulok ellen. Az apró növényevő az oldalára fordul az oldalához ütköző kétméteres hüllő miatt, ami pillanatok köré tekeri izmos testét, a bőrébe vájja karmait és állkapcsával az állat állkapcsára harapva megfojtja zsákmányát. A fiatal hím csak pár percig rángatózik, aztán feladja a küzdelmet, ahogy elfogy a levegője. A rohamgyík azonnal nekilátna a zsákmánynak, mikor a bokrok közül a riválisa emelkedik ki. Az idősebb állat épp hogy túlélte az imperator struccal történt találkozást, de azon a napon még nem táplálkozott. Ősével, az Ausztráliában egykor honos óriásvaránusszal ellentétben a rohamgyíkoknak gyakrabban kell táplálkozniuk. A gyorsabb, két lábú mozgás maga után vonta az anyagcsere felgyorsulását, a keringési és légzési rendszer fejlődését, ezzel pedig az állandó testhőmérséklet kialakulását. Ettől ezen hüllők melegvérűvé váltak. Gyorsabbá, agillisabbá és persze intelligensebbé, mint elődeik. Viszont ezért a változásért is megfizették az árat. Ez az életmód  rengeteg üzemanyagot igényel. Ezért ezeknek a gyíkoknak őseiktől eltérően fokozatosan vadászniuk kell.

Vagy a mások által elejtett zsákmányból falatozni.

Vagy azt éppen elvenni. A fiatalabb hím kinyújtja nyelvét, pillanatok alatt megérzi a másik rohamgyík által kibocsájtott feromonokat, amik egy ösztönt hivatottak beindítani nála.

„Fuss.”

Azonban a zsákmányt ejtő rohamgyíkba is dolgozik az életben maradás ösztöne. Az állkapcsába fogja a zsákmányának bal combját és annál fogva a bokrok rejtekébe húzza. A húsra pályázó idősebb gyík nyaka S alakban hátrahajlik, a következő pillanatban lecsap az avartulok nyakára. Kétségbeesett kötéltánc veszi kezdetét a két hüllő között, amiben a kötél a zsákmány. Az idősebb szétterpeszti a lábát, és egy erőteljes rántással kihúzza fiatalabb fajtársának szájából a zsákmányt. Már iszkolna vele, mikor a fiatal hím egy utolsó erőbedobással előrelendül. A rohamgyík ösztönösen kitér a torka felé kapó állkapocs elől és elengedi a zsákmányt. Az ellenfele újra ráharap a tetem gerincére, közben fenyegetően rászisszen a másikra. A harcuknak vége, a másik elfáradt.

Az éhsége végül a közeli tó partjára hajtja. A fák övezte vízfelületbe egy széles folyam zubog bele, a felszínén kis zöld szigetekként vízi páfrányok úsznak. A rohamgyík megáll a parton, feláll a hátsó két lábára és izmos farkával megtámaszkodva a talajon a sekély vizet kezdi el fürkészni. Szemeivel mozgás után kutat. Halakra, vagy talán valamiféle tartalmasabb falat után.

A víz felszíne a következő pillanatban felrobban, ahogy egy hatalmas, ormányos fej emelkedik ki, ami egy izmos nyak végén ül. A következő pillanatban egy hatalmas hínártapír ront ki a vízből, egyenesen a halászni vágyó hüllőnek. Közben a sekélyesben úszkáló kicsinye szorgalmas láb csapásokkal beúszik a tó mélyebb részébe és a víz alá bukik. A rohamgyík ezt már nem látja. Villámgyorsan átszalad az aljnövényzeten, a dühös tapíranya elől. Végül egy fa árnyékába bújik meg, és ássa magát be az avarba, míg az üldözője vissza nem tér a kicsinyéhez. A gyík végül előmászik az avar alól, és hamar megtalálja az alkalmas halászó helyet. Újra felveszi a halászpózot. Látja, ahogy a hínár szárak között egy vízi százlábú tekergőzik át. Láthatóan nem veszi észre a rá leselkedő zöldessárga kajmánhalat. A rohamgyík azonban igen. Villámgyorsan csap le, aztán a szájából kilógó hallal emelkedik ki, ezzel akaratlanul is megmentve az ízeltlábú életét.

Tíz méternyire a lombkoronában

A pozsgafák összefonódott ágai között szapora szárnycsapásokkal egy apró állat röppen át. A levelek között átsütő napfényben csillog sötétsárga bundája. Hegyes orra szaporán mozog, ahogy begyűjti a levegőben terjengő illatokat táplálék után kutatva. Hamarosan megtalálja a táplálékát, egy kúszóliliomot. Ez a növény, hogy elérhesse az éltető napfényt, növekedés közben felkúszik a fák törzsére, hogy közelebb kerüljön hozzá. Narancssárga virágaik a pozsgafák levelei között nyílnak.

A villanódenevér szaporán csapkodva kurta szárnyaival megáll a virágkelyhe előtt. Az állkapcsából vörös nyelv villan elő, és kinyalja a kehelyben lévő nektárt. A villanódenevér a Délkelet Ázsiában egykor élt hosszúnyelvű repülőkutyák leszármazottai. Ezek a nagytermetű denevérek nektárral táplálkoztak, az évmilliók folyamán jobban alkalmazkodtak a nektárevéshez. A méretük generációról generációra csökkent, hogy jobban bírják a táplálékszegény időszakokat. Hogy gyorsabban kinyerjék a nektárt a sziklafalakra felfútó növények kelyhéből, le se szálltak rájuk, hanem gyorsan, a riválisaikat megelőzve röppentek kehelyről kehelyre. Végül hála a könnyebb csontozatuknak és szélesebb szárnyaiknak, amikkel az erősebb vállizmoknak köszönhetően gyorsabban tudtak verdesni egyfajta apró, szőrös kolibrikké alakultak.

A hím továbbrebben egy másik virágra és abba is belelöki láthatatlan, horgas végű szőrszálakkal teli nyelvét. Közben a virág megrázkódik, és a bibéjéről pollenfelhő robban elő, beborítva az állat bundáját. Mikor továbbrebben a szárnycsapásaival port szór a szomszédos virágra, ezzel beporozva azt. A liliom is alkalmazkodott beporzójához. Kelyhe széles, tele van nektárral, amiből kiemelkedik a termőtest. Azonban a villanódenevérhez is alkalmazkodott egy másik ragadozó. A fiatal hímtől pár méternyire egy másik fajtársa nagy, bőrszárnyú pillangóként libben át egy másik virágra. A növény szára azonban S alakban behajlik, a következő pillanatban előrecsap és a kehely egy kígyó állkapcsává változva megragadja a szőrös szárnyast és egyben lenyeli, miközben visszahúzódik a fa levelei közé. Az ágak között több hozzá hasonló kígyó várakozik a könnyű zsákmányt jelentő denevérekre. Az alsó állkapcsuk szétválasztható, így ügyesen tudják a kúszóliliomokat utánozni, valamint a szájuk belső része élénk színű. Ezek a kígyók, miután fiatalkorukban kimásztak a fészkükből egész életüket ezeken a fákon élik le zsákmányra várva.

Fél hónappal később

A hínártapír nőstény, amely otthonául a tavat választotta az annak felszínét benövő vízipáfrányok leveleit legelészi. Odaúszik az egyik növényhez, letép egy darabot a leveléből. Azonban a növény fonákján lévő termőtestek ekkor bocsájtják ki spóráikat. Az apró ivarsejteket a tapír lábmozgása által okozott lefelé tartó áramlat a víz felszín hordalékban gazdag iszapjába löki. Egy idő múlva a ott sarjadnak ki a páfrányok, növekedésük során eljutnak a víz felszínéig. Ezzel az állat gondoskodik a következő évi táplálékáról. Közben a kicsinye ami eddigi méretének kétszeresére nőtt egy fa gyökerei között alszik. Az apróság még távol van a felnőttek későbbi méreteitől, és könnyű zsákmány lehet bármely arra járó ragadozónak is. Egy párduckopó is észreveszi a védtelennek tűnő állatkát, és közelebb húzódik. Fiatal állat, nem sejti, hogy ma este valószínűleg nem fog tapírhúst enni.

Közelebb húzódik a hínártapír fészkéhez, mire az apróság felemeli a fejét és szembenéz a támadójával. A párduckopó azonnal támad, mire a hínártapír bébi is felvisít, egy pillanatra megzavarva a támadóját, aztán vakmerő rohamba kezd. Felökleli a ragadozót, az pedig csak később kezdi el üldözni.A kicsi növényevő egy csobbanással a vízbe ugrik, a párduckopónak pedig más zsákmány után kell néznie.

400 méternyire délre a tótól.

Két imperátorstrucc fióka elszakadt a csapat többi részétől és távolabb kóborol a a szüleiktől. Kíváncsian bekukkantanak a bokrok árnyékába, erőteljes hátsó lábaikkal felkaparják az avart pajorok és lárvák után kutatva, vagy lecsípnek egy érett bogyót. Percekig elidőznek a fák között repdeső villanódenevéreken, mintha csak a repülés képességén gondolkodnának, amit őseik évmilliókkal ezelőtt, talán még a dinoszauruszok korának végén elvesztettek. Aztán a fióka visszatér a levelek között a kotorászáshoz. Méretüknek már elérték a kétszeresét a tojásból való kikelés óta, mivel szorgalmasan vadásztak és táplálkoztak. A szülők csak annyira gondozzák őket, hogy a területet védelmezik a nagyobb ragadozóktól. Viszont sokuk áldozatul estek a vadon ragadozóinak. Pár napja egy fiatal nőstényt elkapott egy kígyó. Egy másik pedig egy szerencsés párduckopó áldozatául esett. A természet kiszelektálja a gyengébb egyedeket, az erőseknek adva azt a jogot, hogy felnőjenek és szaporodjanak ezzel biztosítva a faj fennmaradását. A két fióka az erdő ismeretlen területére tévedt. A pozsgafák övezte tisztás közepén egy elszáradt levelekből, trágyából és fűből épült halom magasodik.. A fiatal hímmel tartó nőstény gyors lépettek rohan oda, hogy megnézze mi is az. Csőrével megböködi az avart, a lábával beletúr. Aztán a fák közül egy árnyék szökken elő. A rohamgyík nőstény állkapcsa lecsap a fészkét bökdöső betolakodóra, az avarra pedig piszkossárga toll hullik. A fiatal  hím visszarohan látva testérének végzetét. A nőstény rohamgyík visszakuporodik a fészkéhez. Alig két hete volt túl a párzási időszakon. Végignézte, ahogy a fiatalabb hímek a hátsó lábukra felágaskodva megbirkóztak a kegyeiért, és végül a győztessel párosodott. Az ő tojásait rakta le, és őrzi. Agyának neuronjaiban hála a fejlett anyagcserének és vérkeringésnek az elektromos ingerületek sokkal gyorsabban mozognak. Őseivel ellentétben ő nem hagyja el a tojásait, hogy az erdőben élő más állatok kikaparják és felfalják a könnyen jött zsákmányt. Ő, hogy biztosítsa minden fiókájának kikelését őrzi a fészket. Ez amilyen előnyökkel, olykor hátrányokkal is jár. A fajfenntartási ösztöne miatt gyakorlatilag csak méterekre távolodhat el a tisztástól táplálékkeresés közben. Ezért rakja a fészkét, az imperátor struccok területének közelébe, mivel így el tud ejteni egy eltévedt fiókát vagy avartulkot. A közbenső, ínséges időszakokat pedig felületes alvással tölti, lelassítva az életfunkcióit, amiből csak akkor zökken ki, ha betolakodó szagát érzi. A nap is lemegy lassan, mikor a nőstény újra elheveredik az avarban, és nyitott szemekkel újra álomba szenderül. Fél óra sem telik el, mikor egy újabb, gyíktojásra éhes teremtmény dugja elő disznóra emlékeztető fejét a bozótból.

A medveborz, ez a farkasméretű állat ősei a Dél-Kelet Ázsiai szigetvilágban elterjedt kistermetű ragadozók, a disznóborzok voltak. Az Indonéz esőerdők eltűnésével és Új-Szunda létrejöttével ezen jó szaglású állatok a cibetmacskákkal versenyeztek a csúcsragadozó pozíciójáért. Egészen addig, míg az Ausztráliából és Ázsiából az ideiglenes földhidakon beérkező új állatfajok ki nem szorították őket. A menyétfélék, melyek a Föld más részein csúcsragadozókká váltak, ezen a vidéken dögevőkké, az esőerdő sepregetőivé lettek. Viszont a dögevő életmód nem akadályozhatja meg a medveborzot, hogy csipegessen a gyíktojások jelentette ínyencségből. Odacammog a fészekhez, és a bal mellső mancsaival belekap. A rohamgyík nőstény, amelyet rejtőszíne jól elrejtett hirtelen felemeli a fejét aztán felágaskodik. A medveborz szembefordul a fészkét védő gyíkkal. Annak szájából súlyos, fehér nyálcsíkok folynak ki. Nyakának bőrét felfújja, éles sípitó hangot add ki. A medveborz szétterpesztett lábakkal áll. Előtte csak a hatalmas hüllő és a bőre alatt rejtő, sok hús ígérete lebeg, amiből napokig jóllakhat. De közben zavartan látja, hogy az állat, ami addig a földhöz lapult, hirtelen két lábra állt, így nála nagyobb lett. Azon ösztönei, melyek azt diktálják, hogy térjen ki a nagyobb és erősebb ragadozó elől erősebbek az éhségnél. Lassan behátrál az erdőbe, csak talál valamiféle dögöt, vagy gyíkot amivel megtöltheti korgó gyomrát. A tojások, így a következő generáció megmenekült. Lassan visszaheveredik az árnyékba, és újra időleges hibernációba merül.

Két hónappal később

Az imperatorstrucc csapat a vezérkakas vezetésével inni indulnak a tóhoz. Az itatóhely, mint mindig most is egyfajta semleges helynek számít. A túlhevült madarak félig a vízbe merülnek lehűtendő magukat a délutáni hőségben. A közelükben a hínártapír nőstény feje emelkedik ki a vizfelszínt borító páfrányréteg alól. A szájából egy fodros páfránylevél lóg ki. Az egyik imperator strucc nőstény felrikolt, mikor a vízből hangos visítással egy kutyaméretű állat ugrik elő és löki a tó vízét a nála többször nagyobb madárra. A kakas a vízbe ugrik, és fenyegetően felrikolt, mire a borjú a víz alá merül. Számára ez csak játék, tudja hogy az anyja megvédi, a kakas pedig nem fog összeverekedni a nagytermetű emlőssel. A fiókák, amelyek már lassan elérik az egy méteres magasságot a partmenti bozótosba legelésznek. Már csak a felük maradt meg, az utóbbi két hónapban sokat változtak. Pehelytollaikat lassan felváltja felnőttek szőrszerűen lelogó kültarakója. Lábuk megerősödött, még kell egy kis idő, hogy készen álljanak az önálló életre. A társaságukban avartulkok rágcsálják a kemény nádat, közben meg-megállnak, felpillantanak, a fülük meg-megrebben fenyegetést keresve.

 A vadonban azonban a kis idő alatt is sok minden történhet. A nap lassan lesüllyed, mikor a struccok visszaindulnak az erdőszéli rejtekük felé, hogy folytassák a legelészést és aztán álomba merüljenek. Két sorban haladnak végig az ösvényen, a felnőtt állatok közrefogják a fiatalokat.

Az avartulkok csapata szorosan a nyomukban. Az elől haladó hím, melynek különösen élesek az érzékei megáll és újra beleszimatol a levegőbe. A szél ragadozók kipárolgását hozza. Az állat érzi a tollak és a rájuk száradt vér szagának maradványát. Felágaskodik és felbőg. A csorda nőstényei futásnak erednek, az imperator struccok is szedik a lábukat, de már késő. Az aloebokrok közül mint tollas szélvész hatalmas, ragadozó madarak törnek elő. Ketten vannak. Nagyok, csőrük vastag és éles, az ujjukon jókora sarkantyú.

A fiatal hímet célozzák be…

A mellette haladó nőstény tudja mi a dolga, leszakad a csapatról és a fajfenntartási ösztöntől felkorbácsolt dühvel áll szembe a cserjesuhanókkal. A roppant termetű madarak, a kazuárok leszármazottai azonnal a nagyobb zsákmányra vetik magukat. A nőstény időt nyer a társainak, szárnyaival a jobb oldali cserjesuhanó felé csap, amely már rúgásra emelné karmos lábát. Az hátrahőköl a csapás elől. A nőstény figyelmét ezzel megosztva, mert a másik húsevő futómadár fejjel belerohan a nőstény oldalába, a fején lévő taréjjal felhasítva hasának puha bőrét. A másik ragadozó újra támad, rohamával a földre döntve a nála nagyobb növényevőt. A cserjesuhanók, az új kor terrormadarainak csőre lecsap, bezúzva a nőstény koponyáját. Erős, kampóba végződő csőrük áthatol az imperator strucc vastag bőrén és jókora darabokat tép ki a zsákmány húsából. Ennek nagy része nem is a gyomorba, hanem a cserjesuhanók torokzacskójába megy. Az év többi részében ezek a nagytermetű ragadozók kisebb gerinceseket, avartulkokat vagy dögöket esznek. Azonban az év ezen szakasza más. A csőrük alatti rész már dagadozik a benne tárolt hústól, mikor visszaindulnak a fészkükhöz. Egy földmélyedésben található, amit pozsgafák nőnek körbe. A nőstény megáll, felemeli a fejét és halk, károgó hangot add ki. Az aloék és tüskés bokrok közül négy fióka rohan elő. Amíg a szüleik vadásztak, addig ők kisemlősöket és rovarokat kerestek az avarban.Vérükben van a préda elejtésének módja, viszont az így megszerzett zsákmányállat nem fedezi azon fehérje szükségletet, ami a fejlődésükhöz szükséges.. A nőstény és a hím húscafatokat köhint a fiókáknak, akik azonnal rávetik magukat. Ahogy távoli rokonaiknak, úgy a cserjesuhanók fiókái is fészekhagyók. A tojásból való kikelés után bizonyos fokig önállóak. Így vadásznak és ha ragadozó közeledik akkor így rejtőznek el a bokrok között. Ezen képesség tette lehetővé, hogy a futómadarak Ausztráliától Eurázsián át egészen Afrikáig mindenhol megtelepedjenek és alkalmazkodva az emlősök mellett domináns nagytermetű szárazföldi állatokká váljanak. Ausztráliában és a Nagy- Szunda földön csúcsragadozóvá. A fészekhagyó fiókákra nem kell vigyázni úgy, így a szülők messzire elmehetnek vadászni, és mire visszatérnek valószínű, hogy a fiókáik közül mindegyiket életben találják.

Az anya és az apaállat leheverednek az árnyékba, míg a fiókák lassan csipkedik a húst.

Pár nappal később

Az imperator struccok csapatában visszaállt a régi kerékvágásba. Az állatok fel sem fogják, hogy egyel kevesebben vannak. A fiatal hím pedig, aki ezen száraz időszakban még a felnőttek védelmét fogja élvezni nem is tudja, hogy azon állat áldozta érte életét, aki lerakta annak idején a tojásokat. Azonban az imperatorstruccoknál, az esőerdő ezen császárainak ez semmit nem jelent. A kakas kelti ki a tojásokat, és ők közösen óvják az utódjaikat. Konkrétan a fiókák ezen időlegesen kialakult csapatok gyermekei. Ahogy peckesen körbejárja a tisztást, az avarban bújkálva egy gyíkot vesz észre.

Két hónappal ezelőtt még lecsapott volna rá, azonban ahogy egyre kevesebb állati fehérjére van szüksége a növekedéshez, úgy múlik ki belőle a vadászvágy. A gyík felé csap a csőrével, mire az inkább elrohan. A csibe halk, elnyújtott klaffogó hangot hallat, jelezve hogy ez az ő területe. Ösztönös ez, ahogy az a reakció is az, hogy az egyik féltestvére, egy másik fiatal kakas rápillant. A konfliktusuk azonban hamvába hull.  Az ösztönöknél egyelőre fontosabb az, hogy egy fészekből keltek ki, és egy erős állat az apjuk. Inkább odalépnek egy pozsgabokorhoz, és hozzálátnak csipkedni a vastag, lédús levelekből.

Három hónappal később

A fiatal kakas már feleakkora, mint a felnőtt társai, és az ösztönei lassan eluralkodnak rajta. A lépteit azon feszültség teszi peckessé, amit a többi, fajtájabéli hímnek a közelsége okozz. A területe számára túl kicsi, túl kevés táplálékkal és túl kevés birtokolandó nősténnyel. Egy fa tövében akadt össze féltestvérével, és széttárják a szárnyaikat és felszívják torokhólyagjukat.  Már régen nem rokonként tekintenek egymásra, hanem vetélytársként. Aztán egymásnak rontanak… Szárnyaikkal csapkodnak, és egymás felé csípnek. Már kevés nézője van az összecsapásuknak. Több fiatal állat is a cserjesuhanóknak esett áldozatul, vagy érezve hogy növekedésben lévő testüknek egyre több növényi táplálék kell, a nőstények kisebb csapatokban északnak vonultak a szavanna felé. A hímek közül sokakat a saját testvéreik, vagy a vezér kakas kergetett el. Csupán a két megmaradt nőstény, a vezérkakas és a két utolsó fia maradt, akiket addig megtűrt. A csatára felfigyel a többi felnőtt állat, mire a hím közbelép és a szárnyát csapkodva rájuk ront. Hangosan kaffog és hörög, torokzacskóját felhúzza. A fiai felé csapnak, de a hím feléjük rúg és csíp. Azok pedig, hogy ne érjék őket veszélyes sérülések elmenekülnek. Az első pár napban a két állat egymást elkerülve a tisztás környékén halad. Az egyik fiatal kakas visszaólálkodik a számára ismerős helyre, de a vezérhím , aki a kikelése után megvédte attól, hogy a rohamgyík zsákmánya legyen, a szárnyaival verdesve felé ugrik. A fiatalabb állat hamar felméri az erőviszonyokat, megperdül és berohan az erdőbe.

A Nap pedig lenyugvóban.

A másik fiatal imperátor strucc az éjszakában kóborolva keresi a saját területét. A gyengülő kapcsolata a védelmező csapat felé lassan megszűnik. Az önálló élete kezdetét vette. Itt az ideje, hogy saját területet hasíthasson ki az erdőből, ahol aztán nőstényekkel párosodva új családot hoz létre. Megáll egy pozsgafa mellett, és lecsippent belőle egy darabot. Nem sejti, hogy a szürkületben egy falánk szempár less rá. A következő pillanatban már csak az oldalának ugró cserjesuhanó becsapódásának erejét és a bőrébe maró sarkantyú okozta fájdalmat érzi. Zsákmánnyá vált, mint két héttel ezelőtt a testvére. Csak egy hangos, fájdalmas rikoltásra futja az erejéből. A másik hím felkapja erre a fejét, és kis méretét kihasználva behúzódik egy bozótosba. Bármennyire is magabiztosan mozognak az imperator struccok az erdőségben, valójában az otthonuk, ahol életük nagy részét töltik, az a szavanna.  Eddig a fiatal hímet a bozótos és az erdő aljnövényzete védte meg. Minél előbb ki kell jutnia az Új-Szunda belső vidékét borító trópusi szavannára, ha túl akarja élni. Előbb azonban az éjszakát kell túlélnie. Behúzódik egy fa árnyékába, széttárja szárnyait és fejét a talajra fekteti. Ha szerencséje van, akkor távoli, húsevő rokonai nem találnak itt rá, mint könnyű zsákmányra.

Másnap hajnalban a nőstény rohamgyík már érzi, hogy itt az idő. A nyelvét nyújtogatva megérzi a tojásokból kikelő fiókák szagát.  Az egyik tojás tetején repedés fut végig, ami lassan tágulni kezd, ahogy kinyomakodik rajta az egyik fióka feje. Időközben a többi 30 állatka is megkezdi magát kiásni.

A fák között a közelgő lakoma ígéretére egy medveborz lép elő, és várakozik. Vele szemben egy fiatal cserjesuhanó lépne elő, de a két hátsó lábára álló anyállat eltántorítja a támadásról. A nőstény addig várakozik. Addig nem tágít, míg a Nap le nem nyugszik, és a fiókái el nem tudnak rejtőzni. Hosszú és feszült várakozásnak nézz elébe.

Az imperator struccok fészkelőhelyén már csak a kakas és két nőstény marad. A többiek, most hogy a csapat kohézióját biztosító fiókák már nincsenek ott, elindultak vissza az otthonukba. A bika körbepillant.

Az avartulok csapat a tisztás szélén figyeli őket. A borjaik már lassan elérik a felnőttek méretét. Hamarosan elhagyják szüleiket, és megkezdik önálló életüket a bozótosban. A kakas még egy utolsó rekedt hívást intézz a háreme felé, de azok már nem reagálnak. Elmennek.

Nemsokára a kakas is követi őket, de előbb még körbepillant, elraktározza a fészkelőhelyet, hogy a következő esős időszakban is ide hívja a nőstényeket, és vesse meg a következő generáció magját . Elindul ő is a szavanna felé, ahol már nem kell ragadozóktól tartania… A fia időközben át kell az ösvényen. Nagy szemeivel a bozótot fürkészi, de az ösztönei az súgják, hogy közel járhat a céljához. A fák ritkulnak lassan, egyre nagyobb területet foglalnak a cserjések. Az első baljós jelre egy fa alatt bukkan rá. A testvére megtépázott teteme az. A hasa felhasítva, testéből jókora húsdarabok hiányoznak. Sietősen hagyja ott…

Sejti, hogy ez még a cserjesuhanók területe…

Az éjszaka leereszkedik, mikor az első gyíkfióka feje előbukkan a föld alól. Az apró állat a két hátsó lábára állva beiramodik a fák közé. A következő pillanatban a medveborz előreront és lecsap rá. A szájából kilóg a fióka hátsó lába és farka, ami már nem mozdul. Még három apró állat bukkan elő és iramodik el a biztonságot jelentő fák felé. A cserjesuhanó már elment, sokkal nagyobb zsákmány után nézve. Egy másik medveborz ront előre éhesen… A húsra éhes ragadozó és a fiókáit védő anya összecsapnak. Harapják és karmolják egymást.

A fiókák nagy része eljut a fákig.

Hirtelen egy kígyó csap ki a cserjék közül, és ragadja meg az egyik gyíkot. Aztán a tisztás kiüresedik. A medveborz egy jókora sebbel a pofáján tér vissza az erdőbe, talán túléli az éjszakát és a sebfertőzést. De lehet a reggelt se éli meg. A nőstény rohamgyík, a vállán egy mély harapással lassan felszisszen és leheveredik a fák árnyékába.

A fiatal imperatorstrucc nem alszik. Az egyre ritkább fák között úgy érzi azon a vidéken van, ahol már semmi sem fenyegetheti. Azonban van még egy utolsó próbatétel a számára, mielőtt elérheti a szavannát. Megáll, mikor észreveszi a cserjesuhanó körvonalait a sötétben. A madár a következő pillanatban ráveti magát. Az imperatorstrucc rohanna, de a nála kisebb, de vérszomjas ragadozó erős csőrével beleakaszkodik a combjába és próbál a fejével a hasi rész alá tolakodni. Az imperatorstruccnak most bizonyítania kell. Az erdő nem csak menedék. Hanem a veszélyei szabályozzák a hatalmas növényevők létszámát. A fiatal hím csap a szárnyával és hátrarúg. A cserjesuhanó hátraesik, a fiatal hím pedig a combján egy sebbel folytatja az útját.

A hínártapír nőstény feje másnap reggel előbukkan a víz alól. Az anyaállat lustán egy hínárcsomót rágcsál. Utódja, ami már lassan akkora, mint az anyaállat a cserjésben kutakodik táplálék után. Egyre nagyobb területekre kodórog el. Egészen addig fog ez folytatódni, míg egyszer el nem felejt visszatérni a tóhoz. A felnőtté vállás része ez, hogy egyre terhesebbnek érzi egy másik, lassan vele egy méretű állattal megosztani a területét. A parttól beljebb egy párduckopó egy elhullott imperatorstrucc tetemét rágcsálja. Aztán felemeli a fejét, hangosan nyávogni kezd. Két cserjesuhanó lép elő. Nagyobbak, komoly veszélyt jelentenek a párduckopóra. Az már amúgy is megtömte a hasát hússal. Lassan eloldalog, míg a két cserjesuhanó testvériesen megosztozva egymással falatozni kezdenek a hatalmas madár teteméből.

Az erdő, amit a Szunda-föld partján végigrobogó monszunesők táplálnak lassan apró, erdőszigetekké válnak. Az imperatorstrucc megáll, felszegi fejét és körbefordítja fejét. Semmi nyoma a cserjesuhanóknak. Fiókakorának vége. Felkerreg, hogy üzenjen a társainak. Egy év múlva ő is visszatér az erdőbe, hogy párosodjon és a saját utódjai is végigjárják ezt az utat. Nem is sejti, hogy a hangja milyen messzire elhallatszik.
A fák között egy liliomkígyó elfoglalja helyét, hogy vadásszon. Egy villanódenevér suhan át az ágak között virágtól virágig libbenve… Egy fiatal rohamgyík a fajára jellemző gyorsasággal ugrik ágról ágra, aztán elkap egy tücsköt, és elmajszolja. Az ő története most kezdődik….

Hamarosan

Folytatás

A képek Nemes Boglárka alkotási. A rohamgyík  Lukács Tamás és Wágner Balázs ötlete alapján. A hínártapír Lukács Tamás Lovas László műve. A liliomkígyó Sörös Gergő ötlete alapján készült.  Ha érdekelnek a bloggal kapcsolatos hírek és a spekulatív biológia témája, akkor lájkold a blog Facebook oldalát. Ha szeretnél a témát érdeklőkkel társalogni, akkor ajánlom a Primeval Online szerkesztőségével működtetett közös Discord szervert.